Romániai denevérkutatás

A 19. század zoológiai reneszánsz nem kerülte el kies hazánkat sem, ugyanis a korabeli európai gyűjtők vadregényes beszámolói nyomán jelentősen megnőtt az Erdély és a Bánság állatföldrajzi viszonyai iránti nemzetközi érdeklődés. Tudományos szenzációt kelt, mikor 1817-ben a német Kuhl az osztrák Schreibers 1809-es légybarlangi (Al-Duna) gyűjtésére alapozva leírja a hosszúszárnyú denevért (Miniopterus schreibersii). Ezután a kor divatos taxonómusai (Blasius, Dobson, Barrett-Hamilton, Matschie, Andersen) rendszeresen láttamoznak a térségben gyűjtött és gyűjtetett denevéreket.

E nagy európai lelkesedést a reformkori Magyarország markánsabb kutatói is átveszik, a hazai denevérek kutatásának igénye már az első programszerű országos faunakutatások szervezésekor megfogalmazódik. Az 1840-es években többek közt Petényi Salamon próbálkozik egy fajlista meg egy kis határozó összeállításával. A szász természettudományi mozgalom markáns képviselője, Bielz Albert szintén fajlistát állít össze az 1850-es években, később a 80-as években megpróbálkozik a közönséges denevér egy új alfajának (Myotis murina  L. var. spelaea) a leírásával is. Ebben méltó segítőtársa Daday Jenő, aki az új változat típuspéldányait a rendelkezésére bocsájtja és aki a maga részéről szintén új fajokat és alfajokat állít fel (Vesperus siculus, Rhinolophus unihastatus Geoffr. var. Homorodalmásiensis, Rhinolophus bihastatus Geoffr. var. Kisnyiresiensis, Rhinolophus hipposideros Bechst. var. troglophilus, Vesperus serotinus Daub. var. transylvanus) melyeket később Méhely rendre meg is cáfol. Nem elhanyagolandó tény, hogy Daday faunisztikai kutatásait az akkori Erdélyi Múzeum Egyesület támogatja.

Az első modern és részletes magyar denevér-monográfia 1900-ban jelenik meg Méhely Lajos  tollából, mely munka a továbbiakban évtizedekre nemzetközi referenciává válik. Méhely e műben összegzi mindazt, amit a denevérekről azidőtájt tudni lehetett és számos újabb erdélyi és bánsági denevér-előfordulási adatot közöl. Közben a kortárs Románia is a tudományos érdeklődés célkeresztjébe kerül, ugyanis egy Dombrowski nevű hivatásos állatgyűjtő és preparátor emlős-anyagokat küld Berlinbe Herbert Matschie-nak. Néhány különös kinézetű patkósdenevér új fajnak bizonyul és Rhinolophus méhelyi néven vonul be a nomenklatúrába (A fajleírás körül támadt konfúziók és bonyodalmak a már jelzett Barti-féle kutatástörténeti cikkben kerültek részletezve).

Még ki sem hűlt a tinta az új patkósdenevér leírásán, mikor a Prahova megyei Bustenariban törpe méretű késeidenevért lőtt egy angol lord. Az egyetlen példány Eptesicus sodalis Barrett-Hamilton néven válik ismertté és több mint 80 éves fejtörést okoz a taxonómusoknak, amíg egy bátor lengyel (Ruprecht 1990) elegendő bizonyítékokat szolgáltat arra vonatkozóan, hogy léteznek törpe növésű közönséges késeidenevérek.

A századforduló egyben mérföldkő a kisemlős-paleontológia területén is, mely a barlangi üledékek szisztematikus kutatásán edződik. Kormos Tivadar, a Magyar Földtani Intézet kutatója figyel fel több felső pliocén és alsó pleisztocén kori barlangi üledékre, melyekből számos új rágcsáló-, rovarevő- és denevérfajt ír le. Utóbbiak egy része a Püspökfürdő melletti Somlyóhegyről származik (Eptesicus praeglacialis, Plecotus crassidens).

Az első világháború derékba törte a térségbeli emlőskutatást, a magyar kutatói elit azután már csak szórványosan foglalkozik Erdélyhez kötődő denevéres témákkal. Romániában Kolozsváron megalapítják a barlangtani intézetet, melynek atyja, Emil Racoviţă  gazdag bioszpeleológiai gyűjteményt hoz magával Franciaországból és tovább gyarapítja azt az interbellum évtizedeiben. Denevéreket is gyűjt, ám azoknak inkább a parazitáit kezeli érdemben. A denevérpreparátumok zömét Londonba küldi meghatározni Hintonhoz és Andersenhez, az adatokat feldolgozó szakmunka nem jelenik meg. A román nyelvű denevéres szakirodalom úttörője Raul Călinescu, aki a 30-as évek elején a hazai emlősök elterjedését egy vázlatos műben foglalta össze.

A második világháború utáni 50 év denevérkutatásának jórészt csak faunisztikai célzata van. Bukarestben az újraszervezett és oda központosított Barlangtani Intézet vállalja fel a bőregerek tanulmányozását. Margareta Dumitrescu zoológus magában, illetve munkatársaival, Traian Orghidan geológussal és Jana Tanasache-vel közösen több cikkben közlik megfigyeléseiket, illetve 10 év kutatómunkája eredményeképpen 1963-ban közzéteszik az első komolyabb romániai denevérelterjedési adatbázist, mely mintegy 80 százalékban a saját megfigyeléseiket tartalmazza. Erőssége a műnek, hogy országosan lefedte az eladdig fehér foltnak számító barlangvidékeket, ezáltal számos értékes adatot bocsátva az utókor rendelkezésére. Sajnos a munkásságuk csak kismértékben ihleti meg követőket, azóta sem rukkolt elő senki egy hasonló mennyiségű, frissebb denevérelterjedési adatokat összegző művel. Dumitrescu a kor több parazitológusával (Beron, Kolebinova, Burghele-Bălăcescu-Decu, Chiriac, Dancău, Căpuşe, Georgescu, Prunescu, Rădulescu, Lustun) tartotta a kapcsolatot, ugyanakkor más szakterületek kutatóinak cikkeiben (pl. Negrea házaspár:Alexandrina Negrea és Ştefan Negrea, Sencu, Botoşăneanu) is fellelhetőek a fajazonosításai és gyűjtései. Sajnos a 60-as évek második felétől az 1983-ban bekövetkezett haláláig már nem közölt újabb denevéres tematikájú cikkeket, kéziratainak és hatalmas gyűjteményének csak töredéke maradt fenn a hanyagság és mostoha bánásmód miatt.

Lokális és jórészt elszigetelt denevérkutatási központok jönnek létre, főként egyes egyetemek, intézetek kutatói kezdenek neki autodidakta módon a denevérek tanulmányozásának egyéb szakterületeik mellett. Egymással szakmailag alig érintkeznek, erre enged következtetni a rendkívül kevés közös publikáció. A „kutatóműhelyek” közt megemlítendő a Bukaresti egyetem, ahol a ’60-’70-es években Profira Barbu és Alexandrina Popescu tevékenykedett. Előbbi a rövid faunisztikai irányvonal után a morfológiai és anatómiai tanulmányok irányába fejlődik.

A Jászvásári egyetemen a 60-as évek elejétől Niculai Valenciuc kezd behatóan foglalkozni néhány barlangi és épületlakó denevérkolóniával, meghonosítva az ökológiai irányvonalat a hazai denevérkutatásban. Minden hazai kutató közül talán ő volt a legtermékenyebb, hosszú élete során csaknem 40 szakcikket jelentetett meg. Az ő nevéhez fűződik egy erős regionális faunisztikai törekvés is, melynek a mai napig érezhető a többé-kevésbé benefikus hatása a hazai szakirodalomra. Ő a szerzője a román Fauna-sorozat Denevérekkel foglalkozó füzetének is. A Pangarati-i kutatóbázison ténykedett a szintén moldvai V. Ionescu, aki rövid denevérkutatói pályafutása során pár érdekes helyi megfigyelését tette közzé.

Az ország délnyugati részében, szintén ’60-as években, a craiovai múzeum kötelékében kezdi denevérkutatói tevékenységét Elena Bazilescu, aki izgalmas faunisztikai adatokat közöl Gorj és Mehedinti megyékből, ugyanakkor tekintélyes denevérpreparátum-gyűjteményt hoz létre. A ’70-es évek végén tűnik fel a bukaresti Antipa múzeumnál Dumitru Murariu, aki faunisztikai részadatokkal és összefoglaló művekkel gazdagítja hazai szakirodalmat.  Ugyanennél az intézménynél ver gyökeret később Răduleţ Năstase is, aki dobrudzsai megfigyeléseivel debütál, majd csontmorfológiai tanulmányokkal folytatja.

Erdélyből Dumitrescuék karsztvidéki felmérései után 1990-ig szinte senki nem közöl denevéradatokat, időnként biokémikusok tanulmányozzák különböző enzimműködéseiket (Kollasovits  Szebenben, Pora és Oros Kolozsváron). Az agrárszektor zoológus szakemberei csak véletlenszerűen fordítják figyelmüket a denevérek felé (Hamar, Marcu), a töretlenül izmosodó amatőr szpeleológiai mozgalmak sem nevelnek ki senki hozzáértőt. Vasile Decu és a Negrea házaspár (Alexandrina Negrea és Ştefan Negrea), a bukaresti Barlangtani Intézet munkatársai a ’70-es évek elején kezdenek behatóbban foglalkozni a barlangok guanófelhalmozódásaival és a guanó biocönózisával. A szénizotópos kormeghatározásokban segítségükre van a francia Carbonnel.

A külföldi szakemberek érdeklődése hazánk denevérfaunája iránt máig sem lankadt, a külföldön megjelent cikkek alapján. A ’60-as években Rauschert látogat el a Déli Kárpátokba. A ’70-es években Červený kutat Dobrudzsában, talán elsőként próbálva ki ebben a térségben a függönyhálót, mint denevérfogó eszközt. A ’80-as években Topál alsó-pleisztocén korú csontmintákat dolgoz fel a gyergyótekerőpataki Súgó barlangból. A ‘90-es években Grimmberger utazik Dobrudzsába, Dobrosi és Gulyás pedig Magyarországon gyűrűzött denevéreket keresgél a Szigethegységben. Az új évezredben Hermanns munkatársai Dobrudzsát kutatják, Jacobs és Blondé pedig a szász vidékek denevérfaunáját kutatja, Lucan adatokat gyűjt az Erdélyi Szigethegységből, Uhrin feltárja az egész országot, stb.

A második világháború után a kontinens nyugatibb országaiban és a Szovjetunióban népszerűvé vált denevérgyűrűzési mozgalmak nálunk nem találtak termékeny talajra.  Elsőként Dumitrescu említi (1963), hogy az ’50-es években Dobrudzsában Méhely- patkósokat (Rhinolophus méhelyi) gyűrűzött, hogy a különböző szálláshelyek közötti esetleges összefüggésekre fényt derítsen, ám az eredményekről soha nem jelent meg írás. Ugyanez lett a sorsa Bazilescu kezdeményezésének is Gorj megyében, ahol épületlakó középméretű patkósókkal kísérletezett a ’60-as évek végén. Így az országon belüli gyűrűzés-visszafogás rekordot egy nagy patkósdenevér tartja, melyet Bazilescu a Muierii barlangnál gyűrűzött, és a Berlești-i nyári kolóniánál fogott vissza. A megtett táv 35 km.

2000-ben a bulgár Teodora Ivanova a hazai Nagy és Szántó segítségével gyűrűz hosszúszárnyú denevéreket (Miniopterus schreibersii) több dobrudzsai barlangnál is, hogy felderítse a kapcsolatokat a bulgáriai és romániai szálláshelyek közt, ám hasztalan: visszafogások csak a gyűrűzések helyén történtek. Sikeresebbek a magyarországi gyűrűzési kísérletek, több szigethegységi visszafogást is jeleznek nagy patkósdenevérből (Rh. ferrumequinum). A távolságrekordot azonban egy Fehéroroszországban gyűrűzött fehértorkú denevér (Vespertilio murinus) tartja 950 km-vel, melyet Vrancea megyében fogtak vissza 1959-ben (Kurskov 1963).

A 90-es évek és az ezredforduló utáni kutatói nemzedék jórészt az egyetemi központokból kerül ki (Kolozsvér, Jászváros, Bukarest). Néhány egyetemi központban még aktívak a denevérkutatásban aktív oktatók, mint például a jászvásári Niculai Valenciuc professzor, és a jelenleg is aktív kolozsvári Ioan Coroiu professzor.

Számos fiatal biológus és ökológus megalapítja a Romániai Denevérvédelmi Egyesületet, mely szervezet és tagsága nagy részt vállal az országos denevérfaunisztikai felmérésekből, barlangi és épületlakó denevérek állományok, illetve különféle denevérélőhelyek monitorozásából, de a denevérvédelemben és a tájékoztatási-népszerűsítési tevékenységekben is érdekelt. Az egyesület számos projekt keretében kiemelt figyelemmel foglalkozik a Szigethegység karsztvidékeinek denevérpopulációival, végrehajtva egy LIFE+ projektet is. Az egyesület tagsága nagy jártasságra tesz szert a különböző denevérkutatási módszerek alkalmazásában, használva úgy függönyhálókat, húrcsapdákat, mint különféle ultrahangdetektorokat is. Az Romániai Denevérvédelmi Egyesületen kívül létezik egy Romániai Denevérvédelmi Föderáció nevű ernyőszervezet is az országban, melyet bukaresti és Szuceávai szakemberek hívtak életre az országban működő barlangász klubok bevonásával. Tevékenysége kevéssé ismert, kiadványa a Miscellanea Chiropterologica nevű periodika, melyből ez idáig két szám jelent meg.

2001-ben kerül sor az első ultrahang-detektor workshopra Cseffán Herman Limpens holland kutató segédletével. 2006-ban meghonosíttatik a brit “Indicator Bats” autós monitoring-program, melynek keretében országszerte több csapat is meghatározott útvonalakon denevérhang-felvételes transzekteket készít. 2011-ben a francia Michel Barataud és több belga szakember akusztikai denevérazonosításről tartanak képzést Körösbánlakán, és megszületett a denevérkutatás ” belga módszer”-e, mely azóta is számos Romániai természetvédelmi terület denevérállományának felmérésében került alkalmazásra.

A populációgenetika és molekuláris taxonómia módszereit elsőként Bücs és munktársai alkalmazzák a hazai denevérkutatásban, kiemelt kutatási területük a közönséges denevér (Myotis myotis) genetikai variabilitása. Számos cikk jelenik meg a 2005-2009 periódusban. Szintén molekuláris módszerekkel dolgozik Dragu (Borissov-al, 2011) az utolsó és elszigetelt romániai Méhely patkósdenevér populációk kapcsán. Daniela Borda mikrobiológiai vizsgálatokat hajt végre denevérek által használt földalatti élőhelyekben (2005).

Nászbarlangok éves monitoringja alkalmával komplex kutatások zajlanak az ország különböző pontjain Jére, Csősz, Barti, Bücs, Szodoray-Parádi, Pocora, Mărginean és mások által. 2006-ban, Homoródfürdőn kerül megrendezésre az Első Országos Denevérkutatási Konferencia. A denevérvédelmi egyesület, több társszervezettel együttműködésben 2008-ban megszervezi kolozsvárott a 11-ik Európai Denevérész Konferenciát, melyre több mint 300 résztvevő érkezik a világ minden tájáról. 2015-ben Bánlakán kerül megszervezésre a X-ik Magyar Denevérvédelmi Konferencia, míg 2016 októberében, Plaiul Foii-n, a Királykő hegység lábánal kerül megrendezésre a 2-ik  Országos Denevérkutatási Konferencia.